Klímakönyv: vészhelyzet van, csak nem tudunk róla
Pár napja megjelent egy írásom a Kosárérték hasábjain a Greta Thunberg által szerkesztett Klímakönyvről. Mivel közel 35 ezer karakter (inkább tanulmány terjedelmű, mintsem újságcikk), ezért csak rövidítve tudott megjelenni. Viszont, ha már megírtam, nagyon sajnálnám, ha nem jelenne meg teljes egészében. Aki tehát a rövidebbet olvasná, annak ajánlom a Kosárértéken megjelent verziót, viszont, aki mélyebben belemenne a témába, annak álljon itt a vágatlan anyag:
Greta Thunberg 540 oldalon, több mint 100 tudóssal, aktivistával, újságíróval és íróval közösen egyetlen kötetbe foglalta, amit tudni lehet a klímaválságról, az okairól és a lehetséges megoldásáról. Állítása szerint ez elsősorban egy információs válság, amiben a média a leginkább bűnös, mert nem tudatosítja az emberekben a helyzet komolyságát. Így a közvélemény nem képes nyomást gyakorolni a politikusokra, hogy érdemben lépjenek fel a klímaválsággal szemben. Az alábbiakban részletesen bemutatjuk a könyvet és legfontosabb állításait. Külön kitérünk az e-kereskedőket érintő részekre is.
Ez a könyv letaglóz, mint egy halálos diagnózis
2024 április 14-e van, éppen elültetjük a paradicsompalántákat. A kertben közel 30 fok van a tűző napon. A rádió bemondja, hogy tegnap megdőlt az 1906-os hőmérsékleti rekord. Máskor májusban szoktuk elültetni a paradicsomot. A növények kókadoznak a forróságban.
Miközben legalább 1992, a riói klímacsúcs óta tudjuk, hogy milyen hatása van az üvegházhatású gázok kibocsátásának, az elmúlt 30 évben több szén-dioxidot pöfékeltünk bele a légkörbe, mint 1992 előtt a történelem során összesen. Mindez globális felmelegedést és időjárási „furcsaságokat” okoz szerte a világon. A klíma megváltozását mindenki a bőrén érzi már Magyarországon is. A melegedő éghajlattal, az egyre korábban beköszöntő tavaszokkal, a forró nyarakkal és aszályokkal, a rövidülő őszökkel és az elmaradó telekkel.
A klímaválság az emberiség legnagyobb kihívása, amivel valaha is szembenézett. És mégsem teszünk ellene érdemben semmit, mert képtelenek vagyunk feladni az eddigi életmódunkat és megváltoztatni mindazt, ahogy a társadalmi, gazdasági és politikai rendszerünk működik. A politikusok látszatintézkedéseket tesznek, a klímacsúcsokon tett újabb ígéreteket pedig sorra nem tartják be. Ha ez így megy tovább, akkor nem csak nekünk, hanem gyerekeinknek és a leszármazottainknak sokadíziglen egy olyan világban kell majd élniük, ahol a klímaválság hatásai még inkább meghatározóak lesznek a hétköznapokban. Mert az évszázad végéig legalább átlagosan 3–4 fokkal lesz melegebb, mint most. Közben már a következő évtizedben kicsúszhat a kezünk közül az irányítás, az erdőtüzek, a permafroszt felolvadása, a jégpáncélok elolvadása stb. miatt olyan átbillenési pontokon lendül túl a világ, ahonnan már nem lesz visszaút, az üvegházhatású gázok felszabadulását a természet erősíti tovább és évszázadokra, évezredekre teljesen megváltozik az éghajlat, bármit is teszünk. Ez a jelenleg lakott szárazföld egy jelentős részét élhetetlenné teszi az emberek számára, már 2050-ig 1,2 milliárdnyian indulhatnak útnak a klímaváltozás miatt, mint menekültek. Ez az új népvándorlás pedig teljesen destabilizálhatja a ma ismert világot. Nem szép jövőkép, ugye?
Ennek a jövőnek viszont nem kell valósággá válnia, még van némi remény, hogy gyökeres változásokkal megelőzhető a katasztrófa. A Klímakönyv célja, hogy ráébressze az olvasókat a helyzet komolyságára és rávegye őket, tegyenek a változásokért: „A gyorsan eszkalálódó éghajlati és ökológiai válság kezdeténél vagyunk. […] Az az átalakulás, amire szükségünk van ahhoz, hogy biztosítsuk a biztonságos jövőt, nem fog előtűnni a semmiből. A közvélemény megváltozásából fog eredni, és ezt a változást nekünk kell elérnünk.” (63. oldal) Változást viszont csak úgy fognak kikényszeríteni az emberek, ha tudják mi történik. Ehhez pedig ilyen könyvekre van szükség, ugyanis „[a]zért voltunk eddig képtelenek megállítani az éghajlati és ökológiai válságot, mert a média folyamatosan csődöt mondott […] Ez az át nem adott információ válsága” (438. oldal)
Ha röviden kellene megfogalmaznom a könyvvel kapcsolatos benyomásaimat, akkor azt mondanám, hogy soha nem olvastam még ennyire megdöbbentő és egyszerre érdekfeszítő, de egyúttal letaglózó könyvet. Csak annak ajánlom, aki képes ép ésszel elviselni és beismerni, ha valami óriási hülyeséget csinált és erre csak utólag jön rá. Mert „[n]em vagyunk tudatában annak, hogy éghajlati vészhelyzet van. De még csak nem is ez a fő probléma. A fő gond az, hogy nem vagyunk tudatában annak, hogy valaminek nem vagyunk a tudatában.” (348. oldal) Ennek több oka van, amiket részletezek majd lentebb, de a legfontosabb talán, hogy „[a]z emberek egyáltalán nem akarnak szembenézni a tényekkel. Soha nem teszik ezt, amíg a tények már tényleg kikerülhetetlenné nem válnak.” (443. oldal)
Elöljáróban pár információ a Klímakönyvről
2022-ben adták ki először a könyvet és 2023-ban jelent meg magyarul. Vaskos darab, 539 oldal, több mint 100 ember munkája (köztük tudósoké, aktivistáké, újságíróké és íróké). A könyv valójában jóval hosszabb lenne, de az a rengeteg jegyzet, ami a fejezetekhez tartozik, nem került kinyomtatásra, ezek a theclimatebook.org címen érhetők el több nyelven is.
A könyvet kellemes kézbe fogni, keményfedeles, a megjelenése is megkapó. „A borító minden egyes vonala egy év globális átlaghőmérsékletét jeleníti meg 1634-től egészen 2021-ig.” (539. oldal) — ezen jól látszik, hogy az ipari forradalom után hogyan nőtt a hőmérséklet, különösen az elmúlt évtizedekben nekilódulva:
A könyvet egyébként nem Greta Thunberg írta, ő csak összeállította és az átvezető szövegeket írta. Mindezt azért emelem ki, mert Thunberg megosztó személyiség, nehogy ez vegye el bárkinek a kedvét ettől a hasznos szövegtől. Lehet Thunberget utálni, de kétségtelen, hogy fel tudja hívni a figyelmet a klímaváltozás fontosságára. Ezt a figyelmet használta fel arra, hogy a könyvben szereplő szakértők és aktivisták gondolatai szélesebb közönséghez is el tudjanak jutni szerte a világon. Mert, ahogy a könyv hátoldalán fogalmaz: „[a]z éghajlati és ökológiai válságot nem oldhatjuk meg később. Nem hagyhatjuk másra, hogy majd foglalkozzon vele ő. Nekünk kell megoldanunk, itt és most.” Ennek mikéntjéhez ad támpontokat a könyv, amikor összegzi mit tudunk jelenleg a környezeti katasztrófáról, amiben benne élünk, mit tettünk eddig a megoldására (nem túl sokat) és mit tehetünk a jövőben, hogy tompítsuk a hatásait.
A könyvvel kapcsolatos kritikai észrevételek
Bár mindent összevetve kiváló könyvről van szó, ami gondos szerkesztésre és rengeteg beletett munkára utal, pár kritikai észrevétel azért tehető a könyvvel kapcsolatban. Például a szerzők neve és titulusa alapján (ami csak a tartalomjegyzékben szerepel, pedig a fejezetek olvasása közben is jó lett volna látni), az a kép bontakozik ki, mintha ez az egész éghajlatváltozás tudományos szempontból csak a fejlett világot érdekelné és érintené. 1–2 szerzőt leszámítva mindenki ezekben az országokban működő intézmények alapítója, vezetője, főmunkatársa stb. Pár olyan fejezet van csak, ahol fejlődő világbeli szerzők működtek közre, de ők szinte kizárólag aktivisták. Kelet-európai, orosz vagy kínai intézményt képviselő szerzőt egyáltalán nem találni a könyvben, pedig utóbbiak nélkül nem igazán sikerülhet a klímakatasztrófa megelőzése. Kelet-európai szemmel nézve pedig nem igazán tudunk mit kezdeni azzal a dichotómiával, ami a gyarmati időkben kialakuló globális világrendet kiépítő bűnös, kapitalista és fejlett Északot állítja szembe a kizsákmányolt és kihasznált, javarészt ártatlan fejlődő Déllel. Nekünk kelet-európaiaknak ugyanis soha nem volt gyarmatunk, kapitalisták is csak félszívvel vagyunk, minket is kizsákmányoltak és leigáztak a szomszédos hatalmak, bár az kétségtelen, hogy a Délhez képest mi is rengeteget ártottunk és ártunk most is a természeti környezetünknek.
De pár további apróbb dolog is felróható a könyv készítőinek. Hasznos lett volna egy fogalomtár és tárgymutató a könyv végére, ami egy helyen magyarázza meg a főbb klímakutatási fogalmakat, mint amilyen például az attribúciótudomány vagy a fenológia, miközben jelzi, hogy hol olvashatunk róla bővebben.
A gondos szerkesztés ellenére is egyes dolgok következetlenek a könyvben, például más mértékegységben van megadva az Amazonas menti erdők széntömege, mint a következő fejezetben szereplő többi földi erdőé, így nem lehet összevetni őket további számolgatás nélkül.
Bizonyos témák 2–3 alkalommal is előjönnek meglehetősen részletesen (ilyen például a légköri szén-dioxid megkötését célzó, gyerekcipőben járó CCS eljárások ismertetése és erős kritikája), ezeket érdemes lett volna szerkesztéssel összehúzni és egy helyütt tárgyalni.
1–2 fejezet között ellentmondás található, például, amikor valaki arról ír, hogy a nem-növekedés lenne a cél, más pedig arról, hogy a fő feladat a növekedés fenntarthatóvá tétele zöld szempontból. (Bár ez annyiban érthető, hogy a klímaválságról eltérő módon gondolkodnak még a könyvben szereplő szakértők is.)
Végül néhány gondolat vagy fejezet számomra megmosolyogtatóan naivnak tűnt, például, ahol a konzumerizmusról és a reklámipar működéséről írnak 100 évvel ezelőtti elméletek alapján, ettől azért vannak frissebb kritikai megközelítéseink is.
A könyv felépítése és néhány üzenete
A könyv öt részre tagolódik, nézzük meg ezeket röviden!
Első rész: hogyan működik az éghajlat?
Minden fejezet elején Greta Thunberg rövid felvezetését olvashatjuk. Ennél a fejezetnél azt hangsúlyozza, hogy a kommunikáció legalább annyira fontos, mint a tettek, jelenleg pedig a greenwashing (zöldre festés) és a klímaváltozás tagadásának korában élünk. De személy szerint hisz abban, hogy egy kritikus tömeg kikövetelheti a szükséges változásokat. Ehhez viszont növelni kell az emberek tudását, ezt a célt szolgálja ez a könyv is, ami a legfrissebb tudományos eredményeket mutatja be a klímaváltozás kapcsán. Még mindig van időnk ugyanis elkerülni a legrosszabb következményeket, „de ez a remény szertefoszlik, ha semmin sem változtatunk” (23. oldal) Thunberg erősen hisz benne, hogyha az embereknek elmondjuk a tényeket, akkor képesek lesznek összekötni a pontokat, összerakni a komplex képet a klímaválságról, majd levonni a következtetést és erkölcsösen reagálni a helyzetre. Egyrészt kikövetelni a politikusoktól a változást, másrészt változtatni a saját viselkedésükön, ha az az olvasottak alapján fenntarthatatlannak bizonyul.
Az első rész röviden összefoglalja a klímaváltozás okait, bemutatva a szén-dioxid körforgását, hogy hogyan és miért halmozódik fel a légkörben, mi ebben az emberek felelőssége és hogyan léptünk be az antropocén korszakba, ahol az emberi aktivitás evolúciós és földtörténeti erővé vált. Az ebben a részben bemutatott legfontosabb fogalom az „átbillenési pontoké”. Ez azt jelenti, hogy az éghajlat szempontjából meghatározó rendszerek nem fokozatosan (lineárisan) változnak meg, hanem egy pont elérése után másfajta módon kezdenek el működni és míg korábban gátolták a felmelegedést, utána már gyorsítják azt. Ilyenek a jégpajzsok szerte a világban, amelyek visszaverik a napfényt, de ha elolvadnak, akkor a helyükön maradó sötétebb területek elnyelik a napsugárzást és fűteni kezdik a környezetüket. Vagy a permafroszt, ami, ha felolvad, iszonyatos mennyiségben kezdi el ontani magából az üvegházhatású gázokat. Ezek az átbillenésre képes rendszerek komplex módon függnek össze egymással, amit még most sem értünk teljesen pontosan, de az már most is látszik, hogy olyan hatást tudnak kifejteni, mintha a világot hűtő üzemmódról fűtőre kapcsolnánk át. Az ész nélküli szén-dioxid kibocsátásunk pedig néhány évtizeden belül átbillenti ezeket a rendszereket.
Második rész: Hogyan változik a bolygónk?
A második rész megvizsgálja „azokat a fő változásokat, amelyek az éghajlat — és az egész bolygó — destabilizálódása miatt indultak meg”, illetve bemutatja azokat a jelenségeket, amelyek a környezetszennyezés árnyoldalát jelentik. Ilyen a hőség és a hőhullámok, hőkupolák kialakulása. Az északi sarki melegedés és a futóáramlat megváltozása (ennek átmeneti délre tolódása okozta Magyarországon 2013-ban a tavaszi hóvihart). Az időjárási furcsaságok (mint amilyen a Dubai-t elárasztó eső) gyakoribbá válása. Az aszályok és áradások, a jégmezők olvadása és a tengerszint emelkedése, a tengeri ökoszisztémák savasodása, az édesvizek megváltozása. A mikroműanyagok megjelenése és globális elterjedése. Az erdőtüzek, Amazónia pusztulása és a tajga, illetve a mérsékelt övi erdők egészségének átalakulása — ahol az egyik legriasztóbb jelenség ahogy ezek szénnyelőből nettó szénkibocsátóvá válnak és tovább gyorsítják a felmelegedést. A szárazföldi biodiverzitás csökkenése, a rovarok számának rohamos csökkenése (rovar apokalipszis), az évszakok eltolódása és ehhez kapcsolódóan az állatok viselkedésének felborulása. Végül, a rész végén arról olvashatunk, hogy mi történik másfél, 2 és 4 Celsius-fokos átlagos felmelegedés esetén. A párizsi egyezmény célja a 1,5 fokos felmelegedés alatt tartani a világot, de ehhez már csak annyi elégethető széntartalék maradt, amit ezzel a tempóval 2030-ig elégetünk és utána az átbillenési pontok miatt nagy eséllyel képtelenek leszünk kontrollálni a felmelegedést.
Harmadik rész: Hogyan hat ez ránk?
A harmadik rész első és harmadik harmadában tudósok foglalják össze, hogy a klímaváltozás hogyan hat ránk, emberekre. Például az egészségre, a betegségekre — készülhetünk a malária megjelenésére Magyarországon is az azt terjesztő szúnyogok elterjedése miatt. A növekvő számú hőhullámok már most extra halálozásokat okoznak főleg a nagyobb városokban — míg ezek korábban 1–2 évtizedenként fordultak elő, a jövőben akár pár évente számíthatunk rájuk. A légszennyezés okozta légúti és egyéb betegségek száma is nőni fog. Várhatóan egyre több antibiotikum rezisztens betegség fog megjelenni.
A rész középső, második harmadában, a 3.9 fejezettől kezdve: „[a] felszólalni elég bátor emberek történeteire kell támaszkodnunk — ilyen történetekkel ismerkedünk meg a következő oldalakon.” Vagyis ez a rész az objektivitásra törekvő tudósok mellett klímaaktivisták és lokális közösségek képviselőinek történeteit és érzelmektől átjárt, erélyesebben érvelő gondolatmeneteit tartalmazzák, hogy a leginkább érintett közösségek életét és környezetét hogyan rombolja le már most is megdöbbentő mértékben a klímaváltozás. Ez a kettős hangvétel — a szenvtelen tudomány és a számonkérő, mozgósító aktivizmus — egyébként is jellemző a könyvre és annak lehetséges befogadására is. A klímaválságot ugyanis vagy objektíven, racionálisan lehet értelmezni vagy pedig erős érzelmek mentén megélni és reagálni rá. (A harmadik álláspont a tagadásé vagy a közönyé lenne, de ez érthető okokból nem jelenik meg a könyvben.)
A fejezetet Greta Thunberg gondolatai zárják. A klímaválságra csak az fog megoldást jelenteni, ha végre elég széles körben fogja érdekelni a közvéleményt és a politikusoknak komolyan el kell kezdeni érdemben foglalkozni a kérdéssel (256. oldal) Viszont a különböző ideológiák mentén szerveződő politikai pártokkal az az alapvető probléma, hogy az összes korábbi „izmus” (politikai ideológia) kudarcot vallott a fenntarthatósággal kapcsolatban. Az ezeket az eszméket követő politikusoknak tehát részben fel kellene adni a politikai meggyőződésüket, hogy kezelni tudják a kérdést. Ennek a szembenézésnek az első lépése az üvegházhatású gázok kibocsátásának reális mérése lenne, most ugyanis nem mindent számolunk bele, nagyjából a kibocsátás 16–23%-át nem vallják be, vagy egyszerűen nem részei a számításoknak (pl. ilyen a nemzetközi hajózás vagy a hadászattal kapcsolatos kibocsátások).
Negyedik rész: Mit tettünk már ellene?
Ez a könyv talán legerősebb része, mivel szembesít minket azzal, hogy „milyen hatalmas a távolság az eddigi tetteink és a valós megoldások között” és „milyen messze vagyunk továbbra is az egyébként nyilvánvaló megoldások elfogadásától“, „pedig a valós válaszok itt vannak a szemünk előtt” (275. oldal)
Ha valakinek nincs kedve vagy ideje az egész könyvet elolvasni és csak egyetlen kijózanító fejezetet választana a könyvből, akkor javaslom Kevin Anderson klímakutató professzor írását, aki a fejlett világ és az elit klímaváltozást tagadó életmódjáról ír, a hobbi terepjárókról, a második házakról és a repülős nyaralásokról. Ezeknek az árát ugyanis halálunk után a saját gyerekeink és unokáink fogják megfizetni, de még inkább azok a szegény, harmadik világbéli közösségek, amelyek most is fenntartható módon élnek, tehát valójában semmi közük a klímaváltozáshoz, csak elszenvedik a mi fenntarthatatlan életmódunkat.
Úgy gondolom nem vagyok közömbös klímaváltozási kérdésekben, de itt olvastam először arról, hogy senkinek nem kellene második házat (nyaralót, hétvégi házat) vennie, mert ökológiai szempontból fenntarthatatlanok (értsd, elég egyetlen ház, aminek a kifűtése, fenntartása már önmagában elég nagy karbonlábnyomot jelent). A kérdés az, hogy miért nem verték még ezt bele a középosztály fejébe? Miért csak a benzinfaló szörnyetegekre tekintünk rosszallóan? Ezt a részt olvasva elfogott a bűntudat. Ha ezzel korábban szembesülök, egész biztosan nem veszek házat vidéken másfél évvel ezelőtt. Most mi a fenét kezdjek vele? Költözzek oda és ingázzak tömegközlekedéssel? Nem tudom hol éltem eddig, hogy lehettem ennyire tudatlan…
Ugyanakkor szinte az egész fejlett világra jellemző, hogy képtelenek vagyunk a saját fenntarthatatlan életmódunkat feladni. George W. Bush elnök mondta az 1992-es riói klímacsúcs előtt, hogy az amerikai életforma nem lehet vita tárgya (301. oldal). Ezt az üzenetet annyira jól sikerült átvinni, hogy az északi féltekén élők életmódja azóta csak még fenntarthatatlanabbá vált. Emiatt előbb-utóbb rendszerszintű változásokra lesz szükség, különben teljesen megváltozik a klíma és erővel kikényszeríti majd azt, hogy másképpen éljünk (például azzal, hogy az élelmiszerek ára a klímaváltozás miatt szépen lassan az egekbe szökik). Az viszont sokkal fájdalmasabb lesz, mintha most magunktól nekikezdenénk az egésznek. „Az üzemanyagok után az élelmiszer-termelés számít az éghajlati krízis elleni küzdelem legfontosabb frontvonalának” (316. oldal). Nem véletlen tehát, hogy három fejezet is foglalkozik a termőföld használat, a mezőgazdaság és az élelmiszer rendszerek kérdésével. Ezek konklúziója, hogy az étrendben (növényi alapú étrendre való áttérés), az élelmiszer pazarlásban (a harmadát kidobjuk annak, amit megtermelünk) és a mezőgazdasági gyakorlatban (úgy növelni a termésátlagokat, hogy közben nem fejtünk ki negatív hatást a környezetre) kell elsősorban változtatnunk (320. oldal)
Ez a rész foglalkozik a technológiai megoldások kérdésével is. Sokan a technológiai megoldásokban hisznek, ezek azonban önmagukban nem fognak tudni megmenteni minket: „semmi más nem mutatja olyan egyértelműen a technológiai megoldásokba vetett vakhit veszélyességét, mint a szén megkötés és -tárolás története” (332. oldal), amit a karbonsemlegesség elérése érdekében sokkal fejlettebbnek és felskálázhatóbbnak tüntetnek fel, mint amilyen valójában. A fájdalmas igazság az, hogy technológia helyett a társadalmi, gazdasági és politikai változások képesek csak érdemi emisszió csökkentést elérni: „Minthogy pedig közel sem rendelkezünk olyan műszaki megoldásokkal, amelyek önmagukban képesek lennének orvosolni a problémát, és a belátható jövőben sem várhatók ilyenek, a társadalmunkat kell alapvetően átalakítanunk. Ez tagadhatatlan. […] Ennek ellenére ez a téma még 2022-ben is teljesen hiányzik a diskurzusból szerte a világon.” (375. oldal)
Mindez azt jelenti, hogy a fejlett országoknak le kellene mondani a gazdasági növekedésről, mert az energiaigényük már most is fenntarthatatlan, a további növekedés nem biztosítható fenntartható módon a jelenlegi vagy a közeljövőben várható technológiai megoldások mellett és az életszínvonal már most is sokkal magasabb, mint a fejlődő országokban. A nem-növekedés kulcsa, hogy a gazdaságot az emberek jóléte köre szervezzük, nem a tőkefelhalmozás köré, miközben a kevéssé szükséges termelési folyamatokat leépítjük vagy visszafogjuk, mint amilyen például a hobbi terepjárók gyártása, a légi közlekedés, a fast fashion, az ipari marhahús termelés, a reklámipar, a pénzügyi szektor, a tervezett elavulás, vagy a katonai ipari komplexum. (387. oldal) Tudom, hogy elsőre sokkoló ezt a listát elolvasni, mert nekem is az volt, különösen, ami a reklámipart és a pénzügyi szektort illeti.
Ötödik rész: Mit kell most tennünk?
A könyv egyik kulcs állítása, hogy egyszerre van szükség életmódváltásra egyéni szinten és rendszerszerű változtatásokra társadalmi szinten. De a csak az egyéni életmódváltásból és önkéntes vállalásokból fakadó szén-dioxid kibocsátás csökkenés édeskevés lesz a klímaválság leküzdéséhez. Még akkor is, ha a legnagyobb szennyező cégek ezt sugallják, hogy eltereljék a figyelmet a saját működésük káros hatásairól, az emberek fogyasztását téve meg fő felelősnek. Naivitás azt gondolni, hogy a legfejlettebb országokban élők képesek lesznek például az évi egy személyre jutó 6–17 tonnás szennyezésüket leszorítani a szükséges 1 tonnára (ez a fenntarthatóság szintje) az ehhez szükséges strukturális átalakítások nélkül. Rendszerszintű változásokra van szükség, mert hiába száz vállalat felelős a szennyezés 70 százalékáért, ha ezek eltűnnének, akkor egyszerűen csak más szennyező cégek lépnének a helyükre, tehát rendszerszintű változtatások nélkül nem tudunk eredményt elérni.
Thunberg azt kéri csatlakozzunk a klímaváltozás ellen cselekvők közé az életmódunk megváltoztatásával, de úgy, hogy azzal példát mutatunk a környezetünknek, miközben aktívan számonkérjük politikusainkon a szükséges változtatásokat. Az egyéni szintű változtatások ugyanis mintát tudnak adni másoknak, mert alapvetően másokat utánzunk. Ha senki nem viselkedik úgy, mintha válság lenne, akkor nem érzékeljük ezt a válságot, de ha egyre többen viselkedünk úgy, akkor ez tudatosul. Thunberg szerint fontos a válságról szóló információ terjesztése, képezni kell saját magunkat és másokat is — ha tudni fogjuk milyen csávában vagyunk, akkor tudni fogjuk mit kell tennünk. Mert krízis üzemmódba kell végre váltanunk. (402. oldal)
A viselkedésünk hatással van a körülöttünk élőkre a családunktól és barátainktól kezdve a munkatársainkon át a szomszédainkig. Ezek eredője pedig meg tudja változtatni a közgondolkodást. Végül a vállalatok irányvonala is változhat, ami eltolja a kívánatosként meghatározott életmód jellegzetességeit. Például a repülés társadalmi státusza csökken, kialakul a „flygskam” — a „repülési szégyen”, vagyis, hogy fenntarthatósági okokból cikivé válik repülőre ülni. Vagy a vegán étrend szélesebb körben elterjed.
Fontos azt is megértenünk, hogy ha 1992 óta tudjuk mekkora problémát okoz idővel a fosszilis energián alapuló működésünk, akkor miért nem teszünk ellene. Per Espen Stoknes kutatásai alapján annak, hogy az emberek 30 éve nem tesznek semmit a klímaválság ellen, elsősorban pszichológiai okai vannak. A klíma apátia okai az eltávolítás (a klímaváltozás nem itt és most, hanem térben tőlünk messzire és majd a jövőben okoz problémákat), a végzet (a klímaváltozás hatalmas veszteségekkel jár, így inkább kerüljük a témát), a kognitív disszonancia (feloldhatatlan az ellentmondás a között, amit tudunk és amit teszünk — így inkább kifogásokat keresünk), a tagadás (egyrészt nincs is klímaváltozás, de ha van is, nem annyira komoly, mint valójában) és az identitási korlát (a klímaváltozás elleni intézkedéseket az önazonosságunk, a szabadságjogaink és az általunk vallott értékeket érő fenyegetésként éljük meg, ezért úgy érezzük jogunkban áll semmin sem változtatni és úgy élni ahogyan eddig tettük) (417. oldal).
Az ötödik rész hosszan foglalkozik azzal is, hogy milyen lenne egy klímaválságot megoldó, igazságosabb világ, amely nem a profitot hajszolja és, ahol az éghajlati krízis közben elnyomott szegény és kirekesztett csoportok sem maradnak hátra: „A klímaigazságosság nem csupán az éghajlati katasztrófa megelőzéséről szól, hanem egy igazságos és egyenlőségen alapuló világ építéséről is. Nem a mai világot akarjuk konzerválni, hanem igazságosabbat akarunk helyette teremteni.” (486. oldal) Ennek része, hogy a történelmileg szennyező országoknak fizetniük kell(ene) a szegényebbeknek, hogy ők is alkalmazkodni tudjanak a klímaválsághoz. Természetesen a klímatárgyalásokon a fejlett országok erről hallani sem akarnak.
A könyv igen erős kritikát fogalmaz meg „a rasszista, patriarchális, kapitalista és a média által irányított rendszerével, amelyben élünk” (489. oldal) majd kijelenti: “[n]em engedhetjük, hogy ugyanaz a társadalmi-gazdasági rendszer, amely önmagunk elpusztítása felé vezet minket, az új világ alapja legyen.” (491. oldal)
Használati utasítás a klímaválság kezeléséhez, avagy mit (nem) kellene akkor tennünk?
„Tudjuk, hogy milyen az, amikor egy helyzetet válságként kezelünk, és azt is tudjuk — ehhez kétség sem férhet –, hogy a klímakrízist még soha nem kezeltük válságként. Ez minden probléma gyökere” (438. oldal) — vagyis az lenne a legfontosabb, hogy kezdjünk el végre úgy viselkedni, ahogy a válságos helyzet megkívánja. „[A]rra kell választ adnunk, hogyan lehetséges megreformálni a növekedést, hogy az kevés szenet bocsásson ki, mégis megfizethető maradjon” (382. oldal) A dilemma tehát az, „hogy képesek vagyunk-e olyan társadalmat létrehozni, ami több szén-dioxidot köt meg, mint amennyit kibocsát, miközben igazságosabb, egyenlőségre törekvő közösséget hoz létre.” (446. oldal) További kihívás, hogy „[a] klímakrízisnek számtalan dimenziója van, így minden ellene kidolgozott megoldásnak is multidimenzionálisnak kell lennie. Ahhoz pedig, hogy ezek a megoldások hatásosak legyenek, a társadalom nagy részének el kell fogadnia őket. Ez félelmetes feltétel.” (447. oldal)
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy mi magunk nem tehetünk semmit: „ne kérdezzük másoktól, hogy van-e még remény, hanem magunknak tegyük fel a kérdést, hogy vajon készen állunk-e a változásra” (436. oldal) A könyv legvégén az egyes fejezetekben leírtak alapján Thunberg összegzi, hogy kinek mit lehet és kellene tennie a klímaválság megoldása érdekében. Társadalmi szinten, egyéni szinten és különösen azoknak, akik többet tehetnek, mint mások (politikusok, tartalomkészítők, újságírók, celebek és influenszerek, valamint a klímaválság által legérintettebb területeken élő emberek).
Miben állnak ezek az egyéni szintű változtatások? Egészségesebb táplálkozás, zöldség alapú étrendre való áttérés, vagy legalábbis a fejlett országokban csökkenteni a hús (főként vörös húsok, marhahús), tojás, tejtermékek fogyasztását. Ez az étrend nem csak kevesebb károsanyag kibocsátással jár, de egészségesebb is és 10%-kal csökkenti az idő előtti halálozást (314. oldal) Ezen felül „[ú]jra kell gondolnunk, hogy mennyit és milyen indokkal utazzunk mi és az általunk vásárolt árucikkek, és mely közlekedési módok a legmegfelelőbbek ezekhez az utazásokhoz.” (339. oldal)
De ahogy fentebb írtam az egyéni változtatás kevés, „hallatnunk kell a hangunkat minden platformon” (403. oldal) … “Aktivistákká kell válnunk, és kommunikálnunk kell a helyzet súlyosságát a körülöttünk élő emberek felé” (404. oldal). Persze „fontos, hogy mit mondunk, de még többet számít, hogy mit csinálunk. Ha olyan képet posztolsz magadról, amelyen drága ruhában pózolsz egy luxusüdülőhelyen a világ másik végén, akkor sok követőd és sok barátod fog arra vágyni, hogy hasonló élményekben legyen része. […] Viszont, ha úgy döntesz, hogy megpróbálsz olyan életmódra áttérni, amely közelebb áll a bolygó eltartóképességéhez, és aktivistává válsz, akkor ez a döntésed óriási hatást gyakorol majd a környezetedben élőkre.” (534. oldal)
Követhetjük a „Take the jump” mozgalom javaslatait is a másfél fokos életmódra való áttérésben: legalább 7 évig használjuk az elektromos eszközeinket, nyaraljunk helyben és ne repüljünk, együnk zölden, maximum három ruhát vegyünk évente, ne használjunk magánautót csak ha muszáj, végül pedig noszogassuk a környezetünket és változtassuk meg apránként a rendszert. (414. oldal)
Az egyéni változtatásokon túl fontos lenne hagyni a természetet „visszavadulni”, hogy helyre tudjon állni a biodiverzitás és meg tudja kötni a szén-dioxid egy részét. Egyúttal ez enyhítheti a bűntudatunkat és megóvhat minket a kétségbeeséstől is (433. oldal)
A kormányzatoknak pedig vészhelyzeti üzemmódba kellene kapcsolni, mint a koronavírus járvány idején vagy mint a második világháború alatt: annyit költeni, amennyi a győzelemhez kell, új intézményeket létrehozni, az önkéntes és ösztönző lépések helyett kötelező intézkedéseket hozni, végül igazat mondani a válság súlyosságáról (460–462. oldal)
Üzenetek és gondolatok (e)kereskedőknek
Idén áprilisban arról beszélgettem az E-Business órámon a Corvinus egyetemen a gazdaságmenedzsment szakos hallgatóimmal, hogy melyik kereskedelmi forma a fenntarthatóbb, az online vagy az offline. A négy fős csoportokból 2–2 az offline és az online mellett tette le a voksát, tehát nem volt egyetértés. Az érvek között az üzemanyag felhasználás, a csomagolás, az impulzus vásárlásból fakadó túlfogyasztás és a fizikai boltok építésének, illetve fenntartásának környezeti költségei merültek fel. Persze mind a kettő formát lehet jól és rosszabbul csinálni. Viszont az igazság az, hogy egyik sem fenntartható egy tágabb ok miatt: „[a] jelenleg működtetett kapitalizmus veszélybe sodorta a bolygó több millió fajának létét, ahogy több milliárd ember egészségét és jóllétét is fenyegeti. Azt a prosperitást is veszélybe sodorja, amelynek a megteremtésére kitalálták.” (52. oldal) Nem pusztán az e-kereskedelemmel van tehát a baj, hanem a kapitalizmussal, aminek a kereskedelem is a része. Misi Mókus történetében az örökké termő fa ígéretéről mindenki tudja, hogy mese, viszont az örökké növekedő kapitalizmust simán elhiszi szinte minden felnőtt ember szerte a világon, így ez határozza meg a valóságunkat és ez okozza az egzisztenciális válságunkat is.
Több rossz hírem is van az e-kereskedelem és az e-kereskedők többsége számára. Először is sokkal kevesebb terméket kellene vásárolnunk a karbonsemlegesség eléréséhez: „[n]incs szükségünk évente új okostelefonra. […] Az élet akkor is jó és tartalmas lehet, ha eközben nem generálunk folyamatosan keresletet olyan termékek iránt, amelyek előállítása rengeteg szén-dioxid kibocsátásával jár.” (332. oldal). Illetve “[ú]jra kell gondolnunk, hogy mennyit és milyen indokkal utazzunk mi és az általunk vásárolt árucikkek, és mely közlekedési módok a legmegfelelőbbek ezekhez az utazásokhoz. Így lényegesen csökkenthetjük az erőforrás-felhasználásunkat, valamint a helyi és globális környezetszennyezést.” (339. oldal) Ha nem változtatunk az emberek mozgásán és az áruk mozgatásán, akkor nem leszünk képesek tartani a párizsi klíma célokat 2050-ig, mivel a kereslet olyan mértékben növekszik, amit a technológiaváltás nem tud kompenzálni. Végül pedig: „A tanulmányok […] szem elől tévesztik a konzumerizmust, mint a problémák mélyben gyökerező okát. […] a mi materializmusunk és konzumerizmusunk az, ami a bolygó elpusztításához vezet. Az üvegházhatású gázok kibocsátásának több mint 60 százaléka és a föld-, anyag- és vízhasználatunk akár négyötöde is a háztartási keresletből ered” (352–353. oldal)
Külön fejezet, a 4.20 foglalkozik azzal, hogy hogyan (ne) fogyasszunk. Ennek oka, hogy „[a] legtöbbünknek általában fogalmunk sincs arról, hogy milyen léptékű láthatatlan szénkibocsátást okoz az életmódunk és az általunk vásárolt termékek.” (356. oldal) Mindeközben a „túlfogyasztásra biztatás mindenhol ott van, egyikünk sem tud menekülni előle.” (357. oldal) Ebben a fejezetben felhívják a figyelmet az impulzus vásárlás káros hatásaira, az elromlott eszközök megjavításának fontosságára, a megosztásra és bérlésre vagy a kreativitásra. Ha mégis vásárolunk, gondoljuk végig a teljes értékláncot és a károsanyag kibocsátást. Keressünk rá a megvásárolni kívánt márkára, hogy milyen értékeket tart fontosnak. Vásároljunk használt termékeket, és adjuk el azt, amire már nincsen szükségünk.
A könyv azt tanácsolja a kereskedőknek, hogy csak olyan termelőktől vásároljanak, amik lehetővé teszik az embereknek, hogy kevesebbet és ritkán vásároljanak. Olyanoktól, akik mérik a saját karbon lábnyomukat és lépéseket tesznek ennek csökkentésére. Végül azt kéri a kereskedőktől, hogy építsék be a javítást és a használtcikk kereskedelmet az üzleti modelljükbe. (361. oldal)
Záró gondolatok: mit kezdjünk a könyvvel és a klímaválsággal?
Azt gondolom, hogy ha ezt a válságot képes lesz megoldani az emberiség és nem lesz belőle teljes civilizációs összeomlás, akkor utódaink egy lapon fogják emlegetni az 1950–2050 közötti évszázadot a legsötétebb középkorral. De ellentétben a középkorban élőkkel, mi pontosan tud(hat)tuk, hogy mennyire káros, amit csinálunk, mégsem voltunk képesek változtatni rajta. Mindez elsősorban a fejlett világ történelmi bűne, ami az eddigi kibocsátás túlnyomó többségéért (92%) felel. Ezzel ugyanis a mélybe rántja a fejlődő világot, a földi ökoszisztémát és a jövő nemzedékek életesélyeit is elveszi.
Hogyan lehet hozzáállni a klíma katasztrófához? Lehet tudni róla vagy nem (de, ha eddig eljutottál a cikkben, akkor Te már nem mondhatod, hogy nem is tudtad milyen súlyos a helyzet). Ha tudsz róla, akkor lehet tagadni vagy elfogadni a létezését és a helyzet egyre súlyosbodó komolyságát. Ezt követően pedig lehet közömbösnek maradni és nem tenni semmit, elfogadni és kifogásokat keresni vagy változtatni a viselkedéseden. Döntsd el, hogy Te hogyan állsz hozzá a klímaválsághoz, de tartsd észben, annak létezése és hatása akkor is megmarad, ha végül úgy döntesz, nem foglalkozol vele érdemben.
Szeretném valami pozitívval zárni ezt a nagyon hosszúra nyúlt cikket, így az alábbi gondolatot emelném ki a könyvből: „három tényező — az egymást kiegészítő technológia, a viselkedési változások és a szakpolitika — találkozási pontjában lelhetünk rá arra az elegyre, amely a haladást szavatolni fogja. Ez vezetheti azt az átállást, amelynek révén elkerülhetjük az éghajlati válság legszörnyűbb hatásait.” (285. oldal)
Végül röviden arról, hogy mihez kezdenék a könyvvel: kötelező irodalommá tenném a középiskolákban és elolvastatnám a Föld minden egyes lakosával. Majd 2–3 évente kiadnám a friss eredmények alapján átdolgozott szöveggel. A könyv alapján olyan „csináld / ne csináld” típusú listákat készítenék mindenkinek (beleértve a cégeket és kormányzatokat is), ami gyakorlati javaslatokkal segít a mindennapokban, hogy mit tehetünk a karbonlábnyomunk csökkentése érdekében — ilyen egyébként a könyv több részében és a legvégén is található. Ha mást nem, ezt mindenféleképpen javaslom elolvasni mindannyiunk érdekében.
A könyv adatai:
Cím: Klímakönyv
Szerző: Greta Thunberg (összeállította)
Kiadó: Open Books
Kiadás éve: 2023
Oldalak száma: 538
Fordító: Dr. Molnár Csaba
A könyv ismertetését a Libri támogatta. A könyv megvásárolható:
https://www.libri.hu/konyv/greta_thunberg.klimakonyv.html
Pintér Róbert
A Corvinus Egyetem adjunktusa, a Kürt Akadémia e-kereskedelmi képzésének vezetője, a Digiméter kkv-digitalizációs projekt csapatának tagja.
